Látod, Attila, mégsem annyira nyilvánvaló első látásra, hogy amit látsz, sci-fiként tudod-e magadban azonosítani. Az Asztronauta felesége is kemény dió volt, a K-Pax is az. Ráadásul - ne rejtegessük a poént a többiek elől - a főszereplő végül még csak el sem tűnt a cellájából, csupán először azt hitték az ápolók, mert a férfi ezt jósolta meg előre. Végül mégiscsak előbukkant az ágy alól, csak megnémult, mintha a lelke távozott volna távoli hazájába, a csillagok közé. Vagyis a film készítői végig szándékosan bizonytalanságban tartanak bennünket, valóban egy távoli világ küldötte öltött-e emberi alakot vagy a másik lehetőség az igaz, hogy egy rendkívül leleményes és művelt, de a pszichiátria által törvényesen zavartnak, cselekvésképtelennek bélyegezhető ember a főszereplő. (Leszámítva azt a jelenetet a planetáriumban, ami azért túlzás volt, mindkét esetben.) Ha az utóbbi, akkor már nem lehet sci-fi? Hiszen a nézővel jó ideig sikerül elhitetni, hogy csillagközi utazóról van szó!

És persze nem csak ilyen leheletfinom határesetek említhetők, hanem egy régi, vaskos, mégis sok vitát kavart klasszikus is, a Csillagok háborúja. A technikája a jövőbe mutat, rengeteg eszközzel, a társadalmi berendezkedés és a szereplők viselkedése látszólag a múltba, holott arról a leghalványabb fogalmunk sincs, milyen társadalmi berendezkedés lehetséges a történelmünkből eddig megismerteken kívül, a jövőben. De szinte csak azért, mert a történet annyira emlékeztet a mesék egyszerűségére (az új részekről ez már igazán nem mondható el), a hős talpraesett és megküzd a gonosszal, végül elnyeri jutalmát, hogy sokan kardoskodtak már a film sci-finek minősítése ellen. Ők sem tudnák megmondani, miért, hiszen majdnem kivétel nélkül minden film arról szól, hogy a hős megküzd a gonosszal (a bandavezérrel, a szörnnyel, a szőrösszívű főnökkel, az itallal, saját becsvágyával, stb., stb.) és elnyeri jutalmát. Ezzel az erővel minden film történetét nevezhetnénk mesének, mint ahogy végül is mind az, csak nem pont úgy.

Mellékesen megemlítem, hogy egyszer régen éppen a Csillagok háborúja történetét transzformáltam egy szamurájok és a középkori Japán más jellegzetes figurái által előadott történetté, annak próbájaként, hogy a jövőbeli technika kivonása megváltoztatja-e egy sci-finek elfogadott mese megítélését. A napokban bukkantam egy kazettán egy általam még nem látott tévéműsorra, amelyben a Csillagok háborúja-filmekről beszélnek az alkotók, és talán Lucas maga említette, hogy Kuroszava egy régi, A rejtett erőd című filmje is az ihletet adó hatások közé volt sorolható. Ez azt mutatja, hogy a példám egyáltalán nem volt vad, és továbbra is megfontolandó, hogy egy történet váza önmagában mennyire hordozhatja magában a sci-fiséget.

A kérdésed, Attila, hogy miként lehet a tudományos-fantasztikum ilyen nehezen definiálható, az a válaszom, hogy éppen azért, mert ilyen szerteágazó. Ennek viszont szerintem - egyelőre nem tudok jobbat - az az egyik magyarázata, hogy még mindig ugyanazt a műfajnevet használjuk az egész szerteágazó jelenségre, amelyet már a múlt század közepén is ketté kellett volna választani. Hiszen a sci-fi korai időszakában (bár a felkészültségem nem elégséges, mégis megkockáztatom a becslést) a történetek zöme vagy arról szólt, hogy gonosz idegen lények támadják meg otthonunkat (a tanyát, a várost, az Egyesült Államokat, esetleg az egész szabad világot), akiket nagy nehezen sikerül legyőznünk, vagy egy tudós rátalál valami szerre/sugárra/készülékre/jelenségre, amelyet aztán helytelenül használ fel. Mint a Mézga család. Mivel a sci-fi az urbánus népesség olvasmányaként indult, később jelent meg csak benne (újra) a távoli, ismeretlen területek meghódításának pionírtörténetei. (Igaz, már Verne is állandóan új világokba kalandozott, de azt akkor még nem nevezték sci-finek.) Gahan Wilson rövid, szarkasztikus humorú írása a Galaktika 26. számában, amely "A tudományos-fantasztikus-horrorfilm-zsebszámítógép" címet viseli, egy egyoldalas grafikus sémát tartalmaz az összes ilyen témájú film tartalmának összefoglalásával. Eredetileg 1971-ben jelent meg, és feltehetően alapos élettapasztalat nyomán született. (Érdemes kikeresnetek.) A sci-fi általában csak ennyi volt, és még ma is sokszor csak ennyi, ezért lehet Palival csak a pontos számarányokon vitatkozni, legfeljebb, már ami a sci-finek tartott filmekből a szemét részarányát illeti.

Az, hogy a sci-fi nem csak filmet jelent, és nem csak képregényt vagy filléres füzetek folytatásos történetkéit, leleményes írók és jó érzékű szerkesztők közös munkájaként mára felhalmozódott IRODALOMban látható. A "baj" tulajdonképpen itt kezdődött, mert a jó írók szétrúgták a sémákat, olyasmiken kezdtek töprengeni, ami addig még a tudósoknak sem jutott eszükbe, és nekünk nagy szerencsénk volt, mert néhány évtizedig jórészt csak a krémjét kaptuk meg ennek a termésnek. (Közel huszonöt éve egyszer Barcelonában könyves sátrak előtt bámészkodva a szívem szakadt meg a rengeteg sci-finek látszó borítójú könyv láttán. Igaz, hogy volt ott ismert, márkás szerző is szép számmal, de ma már van fogalmam róla, miféle bőség lehetett az a bőség.) Szóval az idők folyamán az írók annyiféle ma már példaként emlegetett ötlettel és motívummal álltak elő, amennyiről a sci-fi kitalálói nem is álmodtak, és amelyek sokszor már nehezen hozhatók kapcsolatba a tudománnyal, a tudományossággal, a jövővel. Viszont nekem, akinek lassan negyven éve formálgatták olvasmányaim - meg persze a filmek is - sci-fis ízlésemet, ezek a szerteágazó motívumok a sci-fi határait is apránként kiterjesztették. Vannak irányok, amelyekben elakadtam, amerre nem volt kedvem elkalandozni, de éppen elég maradt így is. És mivel sosem történt hirtelen, határkővel jelölendő változás, nem is született meg bennem, de talán másokban sem gyakran az igénye annak, hogy a sci-fi világának egy részét egyszer csak külön névvel illessem, és ezzel együtt meghúzzam az új ország határát is. De az ilyen döntések szükségét előre ritkán szokás felismerni, hát lehet, hogy utólag, most kellene pótolnunk a mulasztást.

De hogy mit is segítene rajtunk a műfaj felszabdalása? Hát azt, hogy szerintem elmúlna annak a feszültségnek egy része belőlünk, olvasókból és nézőkből, amit az okoz, hogy nem tudjuk eldönteni, sci-fi-e egy szóban forgó mű vagy nem. Nem kellene mindent sci-finek neveznünk, amit csak egy picit érzünk annak. Nem csak a "sci-fi vagy nem sci-fi" kérdés lehetne feltehető. Ezen az alapon maradva úgy járhatnánk, mintha feltenné valaki a kérdést, hogy szeretjük-e a klasszikus zenét. Én például Bachot igen, Schumannt nem, Britten érdekes, Csajkovszkij nem nekem való, Mozart általában jó, Verdi kétesélyes, és így tovább. Na, akkor most szeretem vagy nem? Ha azt mondom, igen, és erre mellbe vágnak egy masszív Wagnerrel, nehéz percek elé nézek. Mit várunk akkor arra a kérdésre, hogy szereti-e valaki a sci-fit? Kis (bár már egyre nagyobb) unokahúgom, akivel időnként példálózok, meg van győződve arról, hogy ő szereti. Ő ezekre a transzformer- és másféle, általam nem is ismert figurákra alapozott rajzfilmekre gondol, szörnyekre és gonoszokra, amelyeket legyőz a Superman; zavartan is fogadta, amikor a nagyanyja egy antikváriumból egy régi Nemere-könyvet szerzett neki, ő persze még nem is hallott az íróról. És mondhatom, hogy téved? Végül is lehet az IS sci-fi, amit ő most "a" sci-finek hisz, csak annak egy szerintem elfajzott, igénytelenül művelt oldalága. (Jó, tudom, a Superman-ügyet egyszer már kivégeztük, de a többi robotos-ketyerés-lézersugaras sztori nem tagadható ki ilyen könnyen.)

Pali, szerintem a sci-fi és nem sci-fi nem választható szét ugyanolyan egzaktul, mint az állapotos és nem állapotos nő esete. A fentiekben is előadott tépelődésem indoklásul szolgál. Tudod, az a mákszem külső hatás nélkül sosem fogja megváltoztatni a helyét, itt inkább az lenne az érdekes, ha az alkalmazott hatás nem tartozna a már megismert, megmagyarázott, mérhető és bárki által reprodukálható hatások közé. És ebből következően szerintem van kicsit lehetetlen, például a tér szerkezetének egy újfajta energiafajta, vagy akár puszta szellemi összpontosítás segítségével történő átalakítása, és így a mákszem megmozdítása. Ez a példa a leírásában hordozza a sci-fiséget, vagyis hogy eleve magyarázatot, egy még nem ismert, de a jövőben talán megismerhető új fizikai jelenséget ad meg egy lehetséges útként. Ma lehetetlen, de el tudjuk képzelni, hogy egyszer nem az lesz. Ha egy írás értelmesen foglalkozik ennek a lehetőségével, megismerésének elképzelhető hatásával, ráadásul IRODALMI stílusban (!), akkor az sci-fi. Ugyanaz irodalmi stílus nélkül természettudományos tárgyú eszmefuttatás, bizonyos feltételek teljesítése esetén dolgozat. A nagyon lehetetlen viszont az volna, ha a kis mákszem egyszer csak fogná magát, és magától elindulna, hogy felkeresse a többi mákszemet, akik már nagyon hiányoznak neki. Ez mese.

Mihály, szerintem Pali találó példát adott a nem jövőbeli sci-fi történetre. Én nagyon kedvelem az időtöréses, időutazásos történetek érdekesebbjeit, mert élvezetesnek találom, ha az írónak, a történetben belátható világ határáig sikerül következetesen felépíteni egy történelmi szituációt vagy folyamatot, de az ismert eseményektől egy kevéssel eltérve. Szerintem nagyon érdekes szórakozás - a történészek számára pedig tananyag lehetne - azon gondolkodni, hogy ha egy bizonyos esemény másképp történik meg, akkor ez mennyiben változtatta volna meg a világ történelmét. Ha például Mátyás király nem hal meg a romlott vagy mérgezett fügétől, elfoglalja Csehországot, ezzel III. Frigyes halála után elég erőfölénye lesz a német királyság megszerzéséhez. Később kiveri a törököket egész Európából, a fia segítségével és a felszabadított Balkán önkénteseivel megerősödve beveszi Bizáncot. Kinevezteti Bakócz Tamást pápává, aki őt német-római császárrá koronázza. (A folytatás az Őrjárat az időben című könyvben, Aaron F. Loacher 1997-ben megjelent elbeszéléseinek első darabjában olvasható.) Lehetetlen? Miért lett volna az? Ennek is csak annyi lett volna a valószínűsége, mint, mondjuk, az Apollo-11 eredményes holdraszállásának vagy Batu kán váratlan visszavonulásának a legyőzött országból, de az utóbbiak meg tudtak történni. Elismerem, hogy ez a műfajág a történelemmel játszik, de egyrészt nem kötelező az extrapolációban napjainknál megállni, ld. Wells, Asimov, másrészt az a másfajta múlt úgyanúgy nem történt meg velünk, mint ahogy nem történt meg a jövő.

A dolog tudományoságáról pedig két dolgot mondhatok. Egyrészt filozófiai síkon el szokás gondolkozni azon, hogy az idő hogyan működik, visszafordítható-e, és ha megbolygatjuk, akkor a zavar egyre nagyobb szélességben elterjed-e a jövőben, vagy éppen a felvert hullám elcsitul, a zavar elnyelődik, kellő idő elteltével. Ez csak filozofálgatás, igaz, de őszintén szólva a nagy tudományokban, a kvantummechanikában, az asztrofizikában, a molekuláris biológiában, a pszichológiában, a neurológiában is alig van olyan tény, amelyet közvetlen megfigyelés támaszt alá és nem egy másik megfigyelésre épülő, bármily gondosan csiszolgatott hipotézis. Szóval az ilyesmit szerintem nem volna okos tudománytalannak mondani, mert akkor mivel foglalkozik ma a tudomány? Egyébként pedig szerintem a tudományosság egyik legfőbb ismérve a következetesség. Ha egy gondolatkísérlet, egy bármilyen játékos, merész elképzelés, akár arról, hogy valaki beavatkozik az idő menetébe, megtartja a következetesség szabályait, akkor nem tudománytalan, hanem éppenhogy tudományos igényességű fantasztikum. És szerintem nagyon szórakoztató.

Üdv.



*******************************************
Orion-fórum, 2005.11.15.
http://users.freestart.hu/orion8/forum.html