Az az érzésem, bizonyítékot sikerült találnom a telepátia létezésére! Amikor Attila hozzászólását olvastam, egyszerre csak homályos érzés fogott el, úgy éreztem, mintha valamiféle KAPCSOLAT teremtődött volna köztem és Attila rejtett elméje között... Aztán egyszer csak felsejtett előttem egyetlen bizonytalan körvonalú szó... B R A Z I L ... Aztán vége is lett az egésznek. Nos, a jövő tudósain múlik, felismerik-e a mai pillanat tudománytörténeti jelentőségét. Jól mondom? Szerintem nagyjából definiáltad általában az irodalom, a film, a képzőművészet kapcso- latát a humorral. Bár nekem a harmadik csoport meghatározása kissé megfoghatatlanra sikerült, meg is értem, hogy hirtelenjében nem szántad rá magad további példák sorolá- sára. Ha sikerült magadban pontosítanod ezt a kategóriát, nagyon szeretném én is meg- ismerni a kiegészítést. Az első kategória, a humor önmagáért, sci-fi közegben, könnyebb falat. Én magam szidalmaztam egyszer régebben a sok ide tartozó könyvet, természetesen csak azért, mert hirtelen túl sok ilyen jelent meg a kínálatban, és nem is nagyon jók. De persze a humort majdnem mindenki szereti, de azért azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy sokfelé tekintenek viccesnek olyasmit, amit itthon csak vicceskedésnek, vagy még annak sem. A külföldi íróktól származó könyvek emiatt kicsit nehezebb helyzetben vannak. Aki olvasta Dévényi valamelyik írását, az emlékezhet rá, hogy sok poén arra az összismeretre alapul, amely az utolsó szocialista évtizedekben egy magyar emberben felépült. Én inkább csak srác voltam még akkoriban, de hallottam a tévéhíradók szokásos híradásait a hízlaldaavatásokról, miniszteri találkozókról, tervgazdaságról, hozzá jöttek a kabarék, Ludas Matyik, meg az otthon hallott beszélgetések, ezért nekem leesik egy elejtett megjegyzés az üvegvisszaváltásból meggazdagodott svájci rokonról, a jövő- beli világ vezető technikai nagyhatalmáról, Albániáról, meg az élcek a vállalati rendszer jellegzetes figuráiról. Bőven lehetett játszani olyan motívumokkal, amiket egy külföldi író nem is ismerhet. (Mi meg nem értjük meg néha az ő finom találatait.) És egy mai srác vajon mennyit tud nevetni egy Dévényi-klasszikuson? A mai "aki kapja, marja" stílusú liberalizmusnak még kevés ideje volt az új, hosszú élettartamú poénok kiérlelésére, meg szerintem valahogy keveseknek van kedve nevetgélni azon, hogy bármikor kirúghatják, a gengszterek szépen belakták az országot, vagy hogy a közép- iskolások egytizede nem tud olvasni. Marad témául a tévé a valóságshow-kkal meg a reklámözönével. Sok szilveszteri kabaréműsort felvettem, igen tanulságos néha bele- hallgatni valamelyikbe. Eszembe jutott, hogy a Kingpin által említett A psziborgok álmai szintén jellegzetes példája a humor alkalmazásának, nevezetesen annak, amikor a humor egy alapvetően nem humoros, de könnyed és/vagy kalandos történet szereplőinek bemondásai alakjában észlelhető. Ahogy megfigyeltem, a hasonló műfajú filmeknél mára majdhogynem kötelező lett a két huzakodó főszereplő, akik vicces beszólásai adják a film szellemi tartalmát. A gyengébb tévésorozatokban, ha néhány percet kibír velük a néző, sokkal élesebben megfigyelhetjük ezt a jelenséget. (Bár a legnagyobb dobások közé sorolt legutóbbi Bond-film engem szintén az émelygésig juttatott. Mind a húsz előző Bond-filmet ismerem, ilyen még nem fordult elő.) Büszke nem lehetek rá, csupán tény, hogy én a sok mostanában megjelent sci-fi akcióregényt általában nem olvastam, de úgy sejtem, a humornak az említett alkalmazása bőséggel megfigyelhető lehet bennük. És az olvasó ízlése, a fordító kifinomultsága, az író önmérséklete szabják meg, hogy egy kellemes, esetleg emlékezetes könyv születik-e, mint A psziborgok álmai, A Technicolor időgép, a Rozsdamentes Acélpatkány, vagy olyan kínzó élmény, mint A fenevad száma. (Az a Heinlein írta, aki az Angyali üdvözletben, az egyik legáthatóbb olvasmányomban tökéletesen ismerte a mértéket.) Nézegetem a könyveimet, és úgy érzem, nagyon sokban kapott mellékszerepet a humor. Hol kicsit, hol nagyot. Ebben nincs semmi meglepő, a történetmesélésben mindenki igyekezik érzelmet kiváltani a hallgatótól, és a nevetés a legkézenfekvőbb reakciók egyike. Én nem ismerem a humor lélektanát, de szerintem a hatáshoz kontraszt kell. Ha viszont az író állandóan csak vicceskedik, a fáradt olvasó figyelme elsiklik az esetleg valóban jó poén fölött. Persze ez csak az egyik magyarázat arra, hogy miért nem nevetek egy más számára mulatságos szövegen. Kerülgethetjük akármeddig, a humort megérteni más nagyon sokan próbálták, kevés sikerrel. Én már próbáltam tréfásat mondani egy németnek. Aki a humort megmagyarázza, az magyarázza meg majd nekik is. A középső kategóriád a humorral kifigurázott jövő. Szerintem ez a leggyakoribb. Nem tudom, mondtam-e már, de én szinte a sci-fi definíciójának részéül szintetizáltam magamban azt a felismerést, hogy a sci-fi pesszimista. (Hogy azért lettem-e én annyira pesszimista típus, mert nagyon sok sci-fit olvastam, vagy azért szeretem a sci-fit annyira, mert a pesszimizmusa rezonál a lelkemmel, nem tudom.) De figyeljétek meg, a legtöbbször arról írnak, hogy a jövőben valamit igazán elbarmol az emberiség, jön a világháború, a gépek uralma, idegen lények elnyomása, kasztokra tagozódott fogyasztói társadalom, energiahiány, vízhiány, levegőhiány, élelemhiány, és így tovább. Jó, persze, azt már csak én nem veszem észre, hogy a történetek egy nem elhanyagolható részében az emberiség, a város, a hős és családja megtalálja a kiutat a szabadság és a jobb lét felé. A mesének ez a valószínűtlenebb része. Én nem hiszek a boldog befejezésekben, a könnyes katarzisokban, az a feleségem reszortja. Nekem ezért tetszett olyan nagyon-nagyon például a Lót. (Ward Moore egyetlen általam ismert novellája. Ha valaki nem ismeri, azonnal induljon megkeresni: Galaktika 76. szám vagy a Gyilkos idő című válogatás.) Mindenesetre a várható rossz kifejezésére, ha a pesszimizmus nem áll közel az íróhoz, adódik a groteszk, a gúnyirat, a paródia. És ebből Sheckley aztán bőven termelt, Lőrincz L. László is írt ilyet, Dick, ritkán Bradbury, és biztosan még sokan mások. (Bradburyt persze nem tartom humoros írónak; ha megengedett is egy tréfát, később biztosan az olvasó arcára fagyott a mosoly.) Az Egy jenki Arthur király udvarában szintén idevehető, mert Twain modern aszfaltbetyár- humora és a számos technikai csoda a múltba visszaültetve éppen az akkori jelent figurázza ki hatásosan. (És sci-fi!) Érdekes volna összeszednem, hogy a szovjet íróktól mennyi ilyenfajta bíráló történetet olvashattam a jövőről vagy más rendszerről. Igaz, Kirill Bulicsovra nem úgy emlékszem, mint a szovjet rendszer nagy pártfogójára, a Sztrugackij-páros is területenkívüliséget élvezhetett, de a jövőbeli kommunizmus hibáit groteszk humorral cikizni szerintem nem volt elterjedt szokás. A "másik" rendszert igen, a Filmmúzeumon láttam a "Miszter Tviszter a Szovjetunióban" című régi diafilmet, egy odalátogató és ámuló kövér nagy- tőkésről, és értékelem, hogy nekem ilyeneket sem kellett olvasni. Közbevetett kérdés: én csak egy Acélpatkány-könyvvel találkoztam itthon. Lemaradtam valamiről? Cserébe: találtam egy elfeledett feljegyzést (a sok között), még decemberből, Daneel bronzvörös hajáról. Úgy bizony, az Acélbarlangok A&B kiadásában a 26. oldalon találkozunk először vele, és ott olvashatjuk a korai ötvenes évek divatja szerint elképzelt, futurizált külsőt. Megkeresni nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy Asimov későbbi regényeiben is megemlítette Daneel külsőjét, hasonlóan. Az Alapítvány és Föld végén, húszezer évvel később a hátrafésülést talán már túlzásnak tartotta. Ti jöttök.  ******************************************* Orion-fórum, 2004.02.03. http://users.freestart.hu/orion8/forum.html