Üdv! Asimov írásában, amit a könyv becsületéről írt, és amit Attila is említett a minap, olyan példa is elhangzik, amely szerint egy olyan mondatot, mint "Párizsba tegnap beszökött az Ősz" (vajon mi állhatott itt angolul?) csak képi eszközökkel, néma- filmen hogyan lehetne a nézővel megértetni. Ő azt írta, hogy valószínűleg sehogy. De akárhogy erőltetem a fantáziámat, nekem legfeljebb egy hosszú, meleg szín- hangulatú képsor juthat eszembe, amelyen folyamatában vagy felvillanó képek sorozataként láthatjuk, ahogy ősziesre vált az idő, majd eltelik egy éjszaka, és aztán "ma" van. És ez a változat sem tűnik tökéletes megoldásnak, mivel egyrészt sokkal-sokkal tovább tart, amíg a film készítője ezt az egyszerű kijelentést képben átadja, másrészt nem biztos, hogy én, a néző, a képsornak ezt a jelentését veszem észre. Láthatom én a képen az ott levő emberek cselekvését, vagy a képen levő táj néptelenségét, a felhők mozgását, a falevelek rezdülését, és így tovább, és ha végül is felmerül a tudatomban a jelzett folyamat összegzése, nem feltétlenül értem meg ennek a közlését, nem feltétlenül tartom majd ezt az átadott üzenet lényegének. Absztrakt fogalmakat, pontos körülírást igénylő gondolatokat a színészek által elmondott mondatok szoktak közvetíteni (vagy egy felirat a képen), és a beszéd szerintem az írás ikertestvére, sokkal inkább, mint a képé. Amikor csak képpel mond el valamit egy film, akkor a néző egyéniségére, asszociációira, műveltségére van bízva, mit ért meg belőle. Egy középkori festménybe vagy kódex-miniatúrába például a készítő gyakran annyi szimbólumot és utalást foglalt az adott kultúrkör ismert mondáira vagy fogalmaira, hogy ma azt tudósoknak kell megfejteniük. Persze szimbólu- mokat használnak írott szövegben is, de képen az sokkal gyakoribb, kézenfekvőbb, és egy megfelelően iskolázott mai ember mennyi idő alatt fedezi fel annak a jelentőségét egy régi, cizellált kis képen, hogy, mondjuk, egy haldokló egy olyan emberhez beszél, aki a kezében egy rózsát tart? (A titoktartás szimbólumára gondolok.) A filmmel kapcsolatban van még egy problémám, az, hogy nem meghatározott a készítője. A történetet megírja valaki, sokszor valaki más ötletéből, abból forgatókönyvet készítenek, dialógusokkal és instrukciókkal a színészeknek, a színész ezeket meg- tanulja, a felvételen a rendező másképp gondolja, ilyen vagy olyan ötlete támad, a színész megpróbálja a rendező igényének megfelelően eljátszani a jelenettöredéket, "Jó volt! Újravesszük!", aztán a vágó, esetleg a rendezővel kiválasztja valamelyiket, összeilleszti a többféle kameraállásban készült felvételeket, aztán az utószinkronon esetleg még változtatnak valamit, a producer kívánságára, végül a zeneszerző és a hangmérnök a saját elképzelése szerint hangsúlyoz egyes mozzanatokat. Majd egy év múlva videón megjelenik a rendezői változat, eddig soha nem látott jelenetekkel. No, és akkor most ki csinálta a filmet? Az, hogy Tamara akkor és ott fintorgott, csak az egyik lehetséges változat volt, amíg meg nem valósult. Leginkább a színésznőn múlott, hogy belekerült a filmbe, mert nem hiszem, hogy egy rendezőnek van módja ilyen jelen- téktelen apróságokat megtervezni és előírni. Ezzel viszont én Eva Pflug saját üzenetét kaptam meg a történet írójának üzenetei között. No persze, ezért más a film, mint az írás, ezért szeretünk egyes színészeket, ezért becsülünk rendezőket (és nem becsülünk, pedig kéne, vágókat), hiszen ez az egész a színjátszáshoz hasonló pillanatnyi és megismételhetetlen művészi termék. Én is nagyon szeretem a filmeket, de még mennyire, hiszen ha nem szeretném, nem érdekelne az elviselhetetlenül sok reklám, meg a külön feliratok, egyéb fontos üzenetek a film képén. De a film külön művészet, nem az irodalom képi megvalósítása. Egy irodalmi alkotás, amelyet egyedül a szerző készít (még ha a szerkesztő kívánságát is figyelembe kell vennie), számtalan torzuláson megy keresztül, ha filmen is elkészítik, ezért a két alkotás nem megegyező. Tegyük fel, hogy kivételesen nem változtatják meg a történet végét, nem kevernek bele egy fölösleges szerelmi szálat, nem vesznek be a szereplők közé egy harcos cicababát vagy egy jópofáskodó négert a kisebbségek kedvét keresendő, ha azok eredetileg nem szerepeltek (még Az Androméda-törzsbe is betettek egy nőt, bár nem a szép fajtából), nem hagytak ki jelentős szakaszokat a túl hosszú történetből az eladható hossz megtartásáért, még akkor sem fogjuk a filmben pontosan azokat a gondolatokat megkapni, amelyeket a film előtt (és nem annak érdekében) elkészülő könyv írójától kaphatunk. Nem ugyanaz a kettő, ennyi az egész. Amit Pali groteszk és abszolúte valószerűtlen példájához még hozzá szeretnék tenni, az az, hogy nekem egy ilyen utasítássorozat egy könyvben nem is hiányzik. Egyrészt egy író, ha művésze a szakmájának, tudni fogja, hogy mik azok a szükséges apróságok, amelyeket le kell írnia ahhoz, hogy az olvasó hangulatában követni tudja az ő által elképzelt eseményeket. Ehhez persze nagyjából hasonló kultúrkörbe tartozóknak kell lennünk, mert egyébként nem a megfelelő dolgokat fogja kiemelni nem a megfelelő árnyalatú szavakat használva. (Talán Lomb Kató, a tolmács írt egy könyvében olyasmit, hogy egy japán "nó" színházi előadáson az egyik szereplő egyszer csak így billentette a legyezőjét, és erre a közönség felmorajlott, ő meg nem értette, mi van. Persze ez egy tőlünk roppant távol álló jelzésrendszer és kultúra.) A tisztesség kedvéért itt szóba kell hoznunk a fordítót is, mert sajnos ő a mindenkori írásművek társszerzője, aki mindent elronthat, vagy mindenből csodát tehet (ld. Kiberiáda), amit a szerző általunk nem ismert módon megalkotott. Olvastam egy keveset a Fahrenheitből angolul. Gyenge volt! Természetesen nem állítom, hogy pont Bradbury, az érzelmes sci-fi legnagyobb művésze alkotott rosszat, hanem még ha éppen tökéletesen is olvasnék angolul, sem ismerhetném mindazt az apró, egy életen át tanult mellékszínezetét minden kifejezésnek, amelyek testet adnak a szövegnek. Így kénytelen voltam az általam nem ismert Loránd Imre fordítását olvasni, amely szerencsére elég jónak bizonyult, és ezért a történet megfogott. De ha ő elrontja, akkor Bradburyt csak valami felkapott kutyaütőnek tarthatnánk itthon sokan. Viszont a fordítót nem lehet nélkülözni, egyrészt mert szinte senki nem beszél több tucatnyi idegen nyelven, másrészt a jó fordító leheletfinom igazításokkal, alkalmas szóválasztással a mi kultúrkörünkben nevelkedett olvasó számára érthetővé teszi az író gondolat- árnyalatait. (Filmek szövegfordításában sajnos épp az ellenkezőjére találtam már számtalan ordítóan ostoba példát úgy, hogy az eredeti, angol szöveget csak ki- következtettem.) De nemcsak ezekért nem kell leírni Tamara fintorát. Hanem azért is, mert a fintor valószínűleg hozzátartozik az elhangzott mondatok jelentéstartalmához, akkor pedig lehet, hogy én akkor is elképzelem ezt a fintort, ha nem definiálják ilyen pontosan, vagy ha meg sem említik. Nagyon sokszor figyeltem meg már magamon - és biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hasonlóan szokta az olvasmányát átélni -, hogy egy-egy dialógus olvasása közben látom a szereplők mimikáját, az énszerintem odaillő kifejezésekkel. Sőt, bevallom, néha magamban "hangosan gondolva" el is ismételek egy-egy nekem tetsző, - nem feltétlenül a filmes szokások szerint - hatásos mondatot. Vagyis átélem a jelenetet! Filmszerűen látom magamban anélkül, hogy filmet kellett volna belőle készíteni. És ekkor ha én egy fintort vágnék a szereplő helyében, akkor azt a fintort önkéntelenül és észrevétlenül el is képzelem. Ez a mese varázslata. Rendkívül rafinált együttműködés az író és énköztem, annak érdekében, hogy én jól szórakozzak attól, amit ő kitalált. És ha én nem éppen úgy képzelek el valamit, ahogy ő tette, amikor leírta a mondatokat, nem baj. (Nekem sajnos mindig zavaró meglepetés, amikor olvasom, hogy Daneel haja bronzvörös és hátra van fésülve.) Egyrészt az én szórakozásomat nem baj, ha az én kedvem szerint művelhetem, másrészt miért lenne fontos, hogy hogyan van fésülve egy szereplő haja? Ez esetleges és lényegtelen. Ahogy az is esetleges, bár már kevésbé lényegtelen, hogy egy filmszerepet végül Demi Moore vagy Famke Janssen kapott-e meg, ki tudja, kinek a kívánságát követve. És a néző végül vagy lát egy fintort egy kis jelenetben, vagy nem, attól függően, hogy melyik hölgy hogyan érzi szükségesnek. (Amíg meg nem jelenik a rendezői változat.) Én pedig a véletleneknek ezt a sorozatát nem tartom magasabbrendű művészetnek, mint a könyvek és novellák írását és olvasását. Van még egy szálka, amit nem hagyhatok szó nélkül, bár ez maximálisan az én egyedüli saját ízlésemet tükrözi: a zene, mint "egy ötlet/mondanivaló megjelentetése". Szerintem zenében négy usque öt érzelmet lehet kifejezni elfogadható találati pontos- sággal, mondanivalót meg egyet sem. Elsősorban kommunista-utópisztikus filozófiájú írásművekben vélek emlékezni olyan jelenetekre, hogy az egymás nyelvét nem beszélő egybegyűltek meghallgatták a Világok szimfóniáját, majd mind áthatva a közös eszmétől, megértve egymás problémáit, dalra fakadtak. Én nem tudom, miféle zenét hallgatnak az Arcturus-lakók, de ha idejönnek, nem biztos, hogy az európai klasszikus zenétől fognak elolvadni, hanem esetleg a khmer hegedűk nyervogásától vagy a bálnák "énekétől". (Az utóbbi korszak "tucc-tucc" diszkómuzsikáját én elzárnám előlük, kinek kell egy inter- sztelláris háború.) A zene szerintem egyszerűen tetszik vagy nem teszik, valamilyen fokon. Kelthet érzelmeket a belénk nevelt sémák szerint - mint a Pável és a farkas, vagy mi is volt a címe?, de ott is beszéltek -, az időközben magunkba gyűjtött emlék- morzsák szerint, de üzenetet nem fog közvetíteni. Sokkal kevésbé, mint egy képsor. Hogyan is zenélnénk meg egy sziklaormot a tenger felett, hogyan különböztetnénk meg egy színházi nézősereg előadás előtti csevegését egy kocsmai eszmecserétől, zenében? Rám senki nem foghatja, hogy botfülem volna, vagy nem szeretném NAGYON a szép zenét, de ha el akarok mondani nektek valamit, akkor azt ezután is inkább betűkkel fogom tenni.  ******************************************* ORION-FÓRUM, 2003.12.08. http://users.freestart.hu/orion8/forum.html