Üdv! Pali, igyekszem megérteni a hozzáállásodat, a sci-fi tudományosságáról írtak szerintem is kissé drasztikusak. Azt hiszem, ezzel a merev kategorizálással talán azért álltál elő, mert te, aki a korábban olvasottak szerint a régebbi, az űrhajózás gyakorlatiasabbá válása előtti időszakból való űrhajós történe- teket, és más, "hősi" kalandokat kedvelheted a leginkább, nem várod el ezektől a tudománynak való kellően pontos megfelelést. Azonban ezt én sem vártam el soha, éppen ellenkezőleg: azt az írást tartom érdekesnek, amelyik olyan tudományos természetű elvre, megfigyelésre, lehetőségre építi a történetet, amely valamennyire kitalált, ugyanakkor még kiderülhet egyszer róla, hogy lehetséges. A természettudományok eredményeinek eddigi - persze nem szakértői - figyelemmel kísérése többször megmutatta nekem azt a tanulságot, hogy vigyázni kell azzal a kijelentéssel, hogy egy bizonyos dolog, akár például az időutazás, "tudományos szempontból teljesen lehetetlen". Sok mindenre kimondták már ezt a tudomány történelmében, és mi ma, visszatekintve lenézően mosolygunk az akkori rövidlátás esetein. Még arra is akadt jó pár példa, hogy más elmélete vagy munkássága miatt napjainkban általánosan ismert tudós vagy kutató egy-egy témában ma már érthetetlen merevséggel ragaszkodott egy azóta már túlhaladott tézishez. A tudományos-fantasztikum egyik legvonzóbb vonása a szememben éppen az, hogy olyan kérdést tesz fel, amelyet esetleg eddig senkinek sem jutott eszébe feltenni, vagy éppen senki nem merte feltenni. (James Burke angol publicista egyik érdekes kijelentése volt, hogy az iskolában azt sulykolják a jövő kutatóinak fejébe, milyen kérdéseket SZABAD feltenniük a természetnek.) A sci-fi persze gyakran meg is válaszolja a saját lehetetlen kérdéseit, de mindenki tudja, hogy ez csak FICTION, kitaláció, mindenki csak annyit vegyen belőle komolyan, amennyit kedve van. De a repülésről való ősrégi "sci-fi" mesék és mondák ismételgetése nyomán egyszer csak akadt egy ember, aki végre meg is próbálta, amit a mesék sugallnak. Aztán kiderült, hogy az és úgy nem lehetséges. Ez pedig máris TUDÁS lett, és lehetett keresni a jobb megoldást. Én hiszem, hogy egyszer valakinek tényleg sikerül építeni egy fénysebességnél gyorsabb járművet, egy "gondolatátvivő kézikészüléket", antigravitációs szerkezetet, meg más ilyesmi lehetetlenséget. Nem feltétlenül úgy, ahogy most a meséinkben meg vannak álmodva, de az nem is kötelező. Nekem az is elég, ha néhányan komolyan eltöprengenek azon, hogy tényleg lehetetlen-e az, amit ma csak a sci-fi tart lehetségesnek. Én nem tudom kivonni magam Raymond Jones novellájának, a Zajszintnek a hatása alól (Galaktika 17. szám), amely arra mutat egy képzelt példát, hogy akadhatnak megoldható lehetetlenségek, amiket csak azért nem tudtunk korábban megoldani, mert HITTÜK, hogy nem lehet megoldani. Aztán a technika persze még sokat formálhatja az új elméletnek eszközzé való alakításának elvét. A telefon sem úgy működik ma, ahogy azt Bell és elődei megtervezték, Tolsztoj "hiperboloidja", a heves lángot fókuszáló sugárvető ma már lézerrel működik, és például vissza lehet vele adni emberek látását. Szerintem a sci-fi, ha kiválogatjuk a javát, megkönnyítheti egy új találmány gyakorlati bevezetését is, ha már korábban elképzelték fantáziadús emberek, hogy ha lenne egy ilyen szerkentyűnk, mi mindenre is lehetne használni. Persze ezek között lehet időgép, hipertéri kommunikátor, emberi intelligenciájú robot, ezeket még tervezni nem, csak elképzelni tudjuk. De ha az emberiség valami sajátos véletlen folytán nem húzza le magát a vécén hamarosan, egyszer talán még meg is valósulhatnak. A tévesnek bizonyuló negatív jóslatokhoz mindjárt adnék is egy kis példát. Kuczka Péternek a Pali által idézett, 1972-ben íródott kis cikkében (Galaktika 2. szám), amelyben ő egyébként az én olvasatom szerint a képzeletet védi a tudományos kritikák ellen, ez áll: "Nincsenek olyan űrhajók - és mai tudásunk szerint nem is lesznek soha -, amelyek megállhatnának egymással szemben, valahol a világűrben." (A megjegyzés Jefremov: A Kígyó szíve című novellájára utal, lásd ugyanott.) Lehet, hogy úgy, ahogy Ő gondolta, igaz is ez a jóslat, ellenben ahogy a fizika ma gondolja, már akkor is téves volt. Öt évvel korábban ugyanis a Szojuz-4 és Szojuz-5 űrhajók megálltak egymással szemben a világűrben, és űrhajósaik helyet cseréltek. A csalás ott van, hogy az egyik űrhajó csak a másikhoz képest állt, ők együtt persze eközben a Föld körül keringtek. Csakhogy már Newton óta nem tudunk bizonyíthatóan álló pontot találni a Világegyetemben, és az inerciarendszerek fogalmának bevezetése óta már nem is keresünk. És Jefremov sem állította, hogy, mondjuk, a Galaxis középpontjához képest a két űrhajó nem mozgott. A példát annak érzékeltetésére szánom, hogy ma lehetetlennek hitt, tudományosan sokszorosan cáfolt állítás, ha sikerül megtalálni azt a rendszert, amelyben megvalósulhat, mégis igaz lehet. Az időgépekkel kapcsolatos legyintgetésről eszembe jut, hogy az idő tökéletesen egyenletes haladását ember- emlékezet óta mindenki törvényként tisztelte. Száz éve kiderült, hogy ha eszünkbe jut bizonyos, eddig el nem képzelt dolgokat végiggondolni, esetünkben a fény- sebességhez mérhető sebességű utazást, akkor máris megdőlt a törvény. És mihely elég pontosan tudtuk az időt mérni, és AMINT eszünkbe juttatták, hogy meg kéne ezt a dolgot mérni, rögtön kiderült, hogy földi körülmények között is kimutat- ható az idő képlékenysége. Most még csak itt tartunk, és el sem tudunk képzelni visszafelé haladó időt. De lehet, nem biztos, de LEHET, hogy egyszer majd arra is felbukkan egy példa. Más: a fizikusok mostanára szépen megállapodtak abban, hogy a világot négy kölcsönhatás szabályozza, és ezek a belátható világ- egyetemben a jelek szerint mindenhol egyformán érvényesek. Mondták ezt mindössze 3-400 évnyi mai igények szerint tudományosnak tekinthető vizsgálódás után. De a csillagászok zöme máris biztos benne, hogy az Univerzum tágulását valami ismeretlen és elképzelhetetlen erő gyorsítja, amelynek a megismerése egyszer még egy újabb kölcsönhatás-fajta felismeréséhez is elvezethet. Egyébként pedig a fénysebesség néhány kutató mérése szerint lassan változik. Hát ennyit az univerzális alaptörvényekről. Mindeddig arról beszéltem, hogy miért nem szabad a tudomány határairól kijelen- téseket tennünk, persze csak szerintem. De az elején mondtam, a sci-fi ne tudományos legyen, inkább mondjuk azt, hogy tudományos igényességű. Ha az ún. tiszta tudományt keresnénk, akkor tudományos szakmunkákban kell keresnünk. De ez fantasztikum! Itt mindent szabad, legfeljebb az olvasók egy részét nem nyeri meg az író elvadult ötlete. De lehet, hogy ezek az olvasók azok, akik nem tudnak eléggé elszakadni a megkövült nézetektől, és nem képesek az új lehetőségek észre- vételére. Persze ez csak akkor baj, ha kutatókról van szó. Egely György, a tudomány által nem magyarázható jelenségek egyik hírhedt kutatója (aki egy nyilvános vitában nemrég bármilyen kutatóhoz méltatlan logikátlanságról árul- kodóan beszélt, sajnos) évekkel ezelőtt egy rádióműsorban elmondta a követ- kezőket: a birtokába jutott valami hókuszpókuszról készült videófelvételnek, amelyen nem látszott a csalás ténye, és érdemesnek találta, hogy elgondolkodjon a jelenség lehetséges fizikai magyarázatairól. Az elmondása szerint felkeresett egy tucat neves magyar tudóst, hogy tekintsék meg a felvételt, és kérné a véleményüket. EGY SEM VOLT HAJLANDÓ A FELVÉTELT MEGNÉZNI. És ha ez a történet igaz, akkor mélységesen el vagyok keseredve a tudomány jelenlegi visszamaradott- sága miatt. Galilei távcsöves bemutatója alkalmával mondta valaki, hogy a Jupiter-holdak biztosan nem lehetnek ott, mert Arisztotelész nem írt róluk. Rendben van, mondta Galilei, akkor nézze meg, mik azok a pöttyök. A válasz: "Nem nézem meg, mert csak megzavarná az elmémet." Ez négy évszázaddal ezelőtt volt. Végezetül K-bel megjegyzésére: azt a "teljesen" tudományos sci-fi elbeszélést, amit lehetetlenségnek képzelve említettél, Asimov megírta, "A kétszer szublimált tiotimolin endokrónikus tulajdonságai" címmel. A Hold tragédiája önéletrajzi fejezetében mesélte el, hogy amikor a saját disszertációján dolgozott, egy kísérlet kapcsán jutott eszébe egy fantasztikus ötlet egy kémiai jelenségről, és disszertáció formájában, annak minden súlyos jegyével gunyorosan feldíszítve meg is írta, játékból. Aztán, amikor az Astoundingban megjelent, véletlenül a valódi nevén, nem sokkal a saját vizsgája előtt, izgulhatott a professzorok esetleges bosszúsága miatt. Nem is hagyták ki, de megúszta.  ******************************************* ORION-FÓRUM, 2003.12.03. http://users.freestart.hu/orion8/forum.html