Igaz, nem szép dolog, de mégis kihasználom a lehetőséget, hogy kimondjak néhány
dolgot, amit Pali kiegészítése eszembe juttatott. Ne várjatok semmi izgalmasat.

Először is, furcsa módon, eszembe villant, hogy a "korszerű", nyugati (=amerikai?)
stílusú újságírás számtalan hazai élharcosa által ismertté tett szenzációhajhász
fogalmazásmód nem ebben a korban született meg nálunk sem. 1975-ben, a közös
Szojuz-Apollo űrrepülés napjaiban, amikor szenvedélyesen gyűjteni kezdtem az űr-
kutatásról szóló mindenféle újságcikket, az egyik fellövésről szóló cikk nagybetűs
alcíme valahogy így szólt: "Nyitva volt az ablak". A cikket elolvasva tudhatta meg
a nyájas Olvasó, hogy arról a bizonyos "indítási ablak"-ról van csak szó, és csak
annyiban, hogy a Szojuz fellövése a kitűzött időpontok között annak rendje és módja
szerint sikerült. Akkor még nem volt Party, meg Blikk meg effélék, ezt valószínűleg
a Népszabadságban olvastam.

Ha járnak errefelé fiatalok, érdeklődéssel hallanék tőlük arról, hogy mesélt-e
nekik valahol valaki például az űrhajózás ehhez hasonló híres eseményeiről. Mert
nekem nagyon nehéz elfogadnom, hogy erről az űrrepülésről, amelynek persze csak
politikai jelentősége volt, az viszont igazán súlyos, tévévetélkedőben az derült ki,
hogy nem emlékeznek rá az emberek. De mondok rosszabbat is. A nyáron véletlenül
szembetalálkoztam az utcán Farkas Bertalannal. Először történt meg ez velem, nem
hagyhattam ki ezt a pillanatot, megállítottam és autogramot kértem tőle. Adott is,
de közben megkérdezte, hogy azért körülbelül tudom-e, kitől is kapom. Se köpni, se
nyelni nem tudtam, kiböktem zavartan, hogy "de még mennyire". Nem értettem, mit
hülyéskedik, mert nem látszott jókedvűnek. Aztán később rájöttem, hogy igen, az
emberek nagyon felejtenek, és ő szegény képzelhette azt, hogy én csak azért
állítottam meg, mert a homályos "Anettka Space Project" műsorában láttam - Pali,
te talán nem is hallottál erről -, amelyben ő is feltűnt, szakértőként, gondolom.
Próbáltam később elérni őt, hogy legalább egy e-mailben megnyugtathassam, mert
bántotta a lelkemet, hogy a mi Bercink, a Magyar Népköztársaság egyetlen Űrhajósa
esetleg azt tapasztalhatta, hogy elfelejtették az emberek. Ha véletlenül össze-
futnátok vele, ne hagyjátok ebben a tévhitben.

Az, hogy az rakéta hajtóműveinek beindítását az utolsó percekben már nem lehet
leállítani, azt hiszem, csak az űrsiklóra igaz, bizonyára a szilárd hajtóanyagú
gyorsítórakéták miatt. Ennek számomra "csak" annyi az érdekessége, hogy íme, itt
egy példa arra, hogy még a csúcstechnikával egyenlőnek tekintett űrhajózásban is
lehet sokkal rosszabb, ami újabb. Lehet, hogy sokkal olcsóbb, de mégsem értettem
meg soha, miért választották első fokozatul ezeket a rakétákat, amelyek a szememben
csak a régi kínai petárdák elegánsabb változatai, és amelyeket tudtommal sem le-
állítani, sem számottevően szabályozni nem lehet. Régen legalább tudtuk, hogy az
űrhajósok ismeretlen, új technológiákat és eszközöket próbálnak ki, veszélyeseket,
és ezért a halállal játszanak. De azt hinnénk, hogy húsz-harminc-negyven évvel
Gagarin repülése után talán már nem elsősorban a szerencséjüket próbálják a mai
űrhajósok, hanem végre nyugodtan dolgozhatnak. Ezzel szemben alájuk pörkölnek,
aztán irány előre, és imádkozzanak, akihez tudnak. Valóban, már a legelső űrhajókon
is ott volt a mentőrakéta, és ha a kilövés menete nem tetszett a pilótának, akkor
másodpercek alatt odébbállhattak. Ez régen, tudjuk, presztízskérdés is volt, mivel
egyik ország sem akart a világ elé állni azzal, hogy hát igen, fölrobbantottunk
egy-két űrhajóst, az ország hőseit. Ma, a fejlettebb technika birtokában, rengeteg
tapasztalat birtokában ott tartunk, hogy ha meggyújtották a tüzet, akkor hunyjuk be
szemünket, pár perc múlva megtudjuk, mi lett belőle. A Challenger katasztrófája után
mutogattak valami vascsövet, amit a sikló nyitott ajtaján kell kitolni, és amelyen
végigcsúszva talán ki tud ugrani a személyzet a felfelé száguldó hajóból anélkül,
hogy kettészelné őket a sikló stabilizátora. Ennyivel több reményük van most, mint
86-ban, ha felszerelték végül. Az STS-105 számú útról készült dokumentumfilmben a
hajó parancsnoka boldog mosollyal mutatta be azt a kötélpályát, amin a kilövő-
állásban begerjedő hajóból lehet lesiklani, baj esetén. A mentőrakéta, mint módszer,
körülbelül egy másodperc alatt alkalmazható volt. Egy robbanni készülő rakéta
csúcsán üldögélve ennél többet én sem szívesen szánnék a dologra. A kötélpályára
felkapaszkodni csak akkor lehet, ha sikerült a hanyatt beszíjazott űrhajósoknak az
ajtóig eljutni. És, csak zárójelben, a kötélpálya végén nem tűzoltó, orvos, pap,
segítőkész jóbarát vagy más várja a személyzetet, nem. Egy üres páncélos jármű,
amelyet az űrhajósok személyesen vezethetnek biztonságos távolba a kilövőtoronytól.

Egyébként nem tudom, mindenki tudja-e, mi volt a Challenger végzetes hibája. A
szilárd hajtóanyagú rakéta. Több részből van ugyanis összerakva, és a részek között
tömítőgyűrűk vannak. Amelyek viszont nem bírták el azt a fagyot, aminek az indítás
reggelén ki voltak téve. Felmerült akkor a kérdés, hogy bírni fogják-e, de nem
tudták. Azt gondolták, hogy bírja. Nem bírta. Másfél perc sem telt el, és az egyik
gyűrű átégett, és a rakétából kifúvó szúróláng egyenesen az üzemanyagtartálynak
esett. És a szétrobbant szerkezetről levált, pörgő fél siklóba szíjazott személyzet
hosszasan nézhette, amint a tenger jön föl feléjük. És miért kellett egyáltalán ezt
a tömítőgyűrűs, komplikáltabb, sérülékenyebb megoldást választani, miért nem volt
jó az egybeépített rakéta? Mert azt egy olyan cég csinálta volna, amely Floridához
közel van, de a munkát egy távolabbi cég szerezte meg, amely viszont nem tudta volna
egy darabban elszállítani odáig a rakétákat. (Biztosan közbeszerzési pályázat útján
találkoztak, itthon úgy látszik, az a legnagyobb buli.)

Azt meg nyilván hallottátok, hogy a Columbia azért ment szét, negyvenkét évvel az
űrhajózás korának megkezdődése után, ÚJABB hét hőst adva a legszabadabb nemzetnek,
mert még a felszálláskor lyukat vágott a hőpajzson valami potyadék. Látták, tudták,
azt hitték, bírja. Máskor bírni szokta. Nahát, most nem bírta! Előtte perceken át
nézték a hőmérőket, és mindenki látta, hogy itt bizony át fog égni a hajó. És mi a
teendő? Mivel úgysem tudnak a hajóból menekülni, ezért semmi. Írhatnak búcsúlevelet.

Nagyon sajnálom, hogy az oroszok mégsem vették használatba az ő űrsiklójukat, mert
akkor láthatnánk más megoldást is ugyanarra a feladatra, és jobban tudhatnánk,
szükséges-e ez a nemtörődömség. Egyébként talán emlékeztek, hogy elkészült, működött
az ő siklójuk is. Volt egy sikeres próbaútja, egy tökéletes leszállása. Hány fős
személyzettel? Eggyel sem. Távirányítással, ahogy a jelenlegi csúcstechnika azt meg
is engedi. Aztán beálltak vele a garázsba, és vége, ennyi.

Arra emlékeztek, ugye, hogy az Apollo-13 útja miért alakult úgy, ahogy? Mert a
kilövés előtt egy alkatrészt 25 fokra kellett melegíteni, és mennyi volt a hőmérő-
skála legmagasabb értéke? 25 fok. Ezért aztán nem tűnhetett fel, hogy odabenn közben
600 fok lett. Ja, és azért, mert egy 28 voltra méretezett kapcsolóra 65 voltot
engedtek, mert azon a masinán az volt az alapérték. Mint amikor egy Mars-szonda
magasságát az egyik technikus lábban méri, a másik meg méterben, ugye. Van még:
nemrég egy drága és kész műhold azért zuhant be a szerelőcsarnok sarkába, mert az
egyik műszak levette a rögzítőcsavarokat, majd elmentek, a másik műszak meg anélkül
kezdte el megdönteni a szerelőplatót, hogy megnézte volna, rögzítve van-e a műhold.

Nyakunkon a csúcstechnika, és az általános jólét. Igaz, a Kicsi És Puha menedzserei,
ha megkérdik őket a számítástechnika jövőbeni kiterjedő alkalmazásáról, évek óta
egyedül a számítógéppel kombinált hűtőszekrényt képesek felkínálni (ők nem olvasnak
sci-fit?), meg a Szupersztrádát, amelyen a diák majd MEGKERESHETI a választ a
kérdéseire, nem is kell tankönyv. Az idén vett, márkás, bár nem drága tévénkből olyan
alapfunkciók hiányoznak, amelyek a tíz évvel ezelőtt vett Videoton tévében megvoltak.
Tizenöt éve egy műholdvevő mindent tudott, amit akkori állás szerint tudhatott. Ma
mindent tud, amit a külön betöltendő programjának éppen elkészült verziója lehetővé
tesz. A következő verzió majd jobb lesz. Jó, nem? Harminc éve egy sportkocsit is
átépíthetett bárki, akinek volt hozzá egy kis érzéke, ma az apósom kocsijához csak
célszámítógéppel lehet hozzányúlni. Viszont a kocsi korszerű számítógépe meleg időben
néha teljes gázt ad üresjáratban, ismeretlen okból. Addig jó, amíg nem sebességben
teszi ugyanezt. Állandóan a visszafelé haladást látni, az előrehaladással egyidejűleg.
Tudjátok, szerintem a negyven éve írt utópisztikus sci-fi jóslatok megvalósulásának az
égvilágon semmi technikai akadálya nem volt. A számítógépeket, amelyeknek azért sok
hasznos képessége is van, nem is kalkulálhatták bele a tervekbe. Csak az írók nem
számoltak az emberiség globális hülyeségével, úgy tűnik. És sajnos én sem érzem magam
hülyének, de senkit sem tudnék közvetlenül megnevezni, hogy az ő hülyesége az oka az
egésznek. Ezért érzem magam gyakran mégis hülyének. Hát ezeket juttatta az eszembe
Pali levele. Bocs.

							



*******************************************
ORION-FÓRUM, 2003.11.23.
http://users.freestart.hu/orion8/forum.html