Üdv! Pali, a sci-fi filmművészet bizonyára Melies Utazás a Holdra filmjével kezdődik, 1902-ben, ami bár egy mérföldkövet jelentő, korának technikai képességeit kiaknázó film volt, mégsem nevezném meg azt emiatt a legjobb sci-fi filmként. Az Alien és a Terminátor a húsz-huszonöt évvel ezelőtti sci-fi filmek két híres darabja, amelyeket azért vettem csak példaként elő, mert ezek készültek akkoriban, amikor- tájt egy mai fiatal született, vagyis a mondandómhoz alkalmas példák voltak. Az Alient egyébként valóban szeretem, mert a díszletei és eszközei funkcionálisak, jövőbe mutatók és érdekesek voltak. Hasonló élményt nyújtott a második rész is, külön kiemelhetem például azt a rakodógépezetet a Sulaco teherfedélzetén, amely szerintem igen szellemes ötlet. Vagy ki ne emlékezne A Jedi visszatér szuper- robogójára, igaz? Én is nagyon szeretem az effajta kellékeket és látványosságokat, és lelkifurdalás nélkül sorolok egy filmet magamban a sci-fihez, ha felmutat ilyen újdonságokat. Én sem szívesen veszítenék el szívesen ilyen élményforrást, és ismerem a szólást, miszerint egy kép felér ezer szóval. A filmen egy érdekes eszköz vagy környezet, de egy színész érdekes arca is sokkal gyorsabb, intenzívebb élményt nyújt, mint ha ugyanazt leírva látnánk. Egy részletes környezetleírás gyakran a mű legunalmasabb részének tűnhet. De észrevettétek, ugye, hogy a filmről nem a szereplő, hanem a színész arcát említettem? Aki megnéz egy filmet, az a filmkészítők által előállított, rögzített benyomást kapja, mégha az akár elsőre befoghatatlan mennyiségű részletet hordoz is. Ezzel szemben az írott változat olvasásakor a bennünk levő homályos sémák alapján magunk alkotjuk meg a képet, egyéniségünk, hangulatunk, képzelőerőnk, beállított- ságunk szerint, amely folyamatosan változik, a történet előrehaladtával is. Elismerem, talán nem olyan átható az ilyen belső megjelenítés, mint a színes, szélesvásznú, Dolby 5.1 viharral támogatott ingercsomag, de ki tudja, talán mégis lehet érdekesebb. Szakemberek állítják, hogy az emberi egyéniségnek jót tesz, ha nem képi mesékkel működésre serkentik a fantáziánkat. Elképzelhető, hogy igazuk van. A mese ráadásul kíméletesebbnek tűnik, mint a film. Magunk vághatjuk, cenzúrázhatjuk, az ütemét kedvünk szerint hangolhatjuk, és átszellemültebb érzéssel vehetjük magunkhoz. Tudom, sokan ezt kevésnek érzik. (Vannak, akik egy pohár könnyű bor helyett egy bögre pálinkával vagy egy adag heroinnal javítják a hangulatukat. Nekik rosszabb, hiszen a finomabb ingerekre már érzéketlenek.) De persze nem minden film erőteljes, tudom, én is láttam már szuggesztív, mégis csendes filmet, még ha a Solaris nekem nem is tetszett. Nem is ezt tekintem most a lényegnek, hanem a kész, végleges formában való tálalást. Éppen most néztem meg Az Ezeregyéjszaka meséi alapján készült három órás tévéfilmet. Nagyon érdekes, látványos, mulatságos volt. Csakhogy én olvastam (felnőtt koromban) egy az eredeti arab változat alapján készült magyar nyelvű válogatást is (Kriterion, 1977), amelynek az egyik legszebb értéke az arab irodalmi stílus hűséges és élvezetes tolmácsolása volt, és ez egészen sajátos, egzotikus ízt adott a már gyermekkorunkban jól megismert, de uniformizálva megismert meséknek is. A tévéfilmbe láthatóan nagyon sok munkát fektettek, látványos, mutatós és "autentikus" volt, de higgyétek el, semmilyen filmmel sem lennének képesek azt a pikáns aromát elérni, amit olvasva érez- hettem. És utoljára még a legerősebb érvem: mekkora tévéfilmet kellene készíteni ahhoz, hogy az egyetlen kötetben leírt történeteket szóról szóra, az összes fontos részletet megőrizve bemutathassák? Vagy milyen hosszú filmet kellene csinálni például a moziszerűen egyszerű és mozgalmas, egyben elég vékony "A psziborgok álmai"-ból úgy, hogy semmit nem hagynak ki belőle, és a jelenkori filmes ízlésnek és elvárásoknak megfelel? Vastagabb, bonyolultabb történetről már nem is beszélve. Márpedig ha az író egy mondatot beleírt a könyvébe, akkor rendes esetben, figyelmünkre érdemes könyvben, annak szerepe és helye van. Vagyis "A regények, de a novellák is, többre képesek", és ezt (ha újra megnézitek a múltkori hozzászólásomat, látható) leginkább a filmek alap- vetően korlátozott mérete miatt tartottam és tartom igaznak, másodsorban pedig a filmek stílusa, témaválasztása miatt. A könyvvel ráérünk hetekig is randevúzgatni, ha úgy tetszik, és mégis lehet, hogy szívesen olvasnánk tovább. Ezt utolérni csak folytatásos mozifilmmel lehetne, de ilyenre (értsd: előre eldöntve, nem ha elég sikeres lesz az első rész) mostanában csak a Vissza a jövőbe második és harmadik részei esetében emlékszem, meg állítólag most a Mátrix készült ugyanígy. A magam részéről kimondom erről az utolsó szót: a könyv is és a film is jó, mindkettőt szeretem, de a kettő másféle élményt nyújt, és mindkettőre szükség van. A filmes sci-fi elemezgetésével már sokat (természetesen nem eleget) foglalkoztunk, azonban a könyvek, ahogy mondtam, szerintem szélesebb kínálatát nyújtják a sci-fi árnyalatainak, ezért megpróbálok arra is kitérni. Talán a választék szűkebb volta és a koncentráltabb képi emlékek miatt könnyebb volna a műfaj jellegzetességeit a film alapján vizsgálni, de az akkor más ereményt adna. Aki azt szeretné, velem egyidejűleg beszélhet csak a filmről is, hiszen nem kötelező egyetlen nyomon haladva, csak az előző felszólalóhoz kapcsolódva hozzászólni. Al Ghúl, nézzük a drámát. Szerintem egyszerű eset, és mivel egyedül tőled olvashattam megjegyzést ezzel kapcsolatban, másnak bizonyára nincs is benne semmi különös. Sajnos nem tudom, pontosan mikor készült, de akkor még nem született meg, és főleg: nem vált megszokottá az időutazás és a jövő megfigyelésének ábrázolása. Ma Madách ezt masinákkal, napjainkban természetesen számítógépes masinákkal csinálná, akkor Lucifer mágikus tudása volt hozzá az eszköz. De a lényeg az időutazás, méghozzá nem csak az író korának múltjába, hanem a jövőbe is. A sci-fi csoportjának egyik határzónája az utópia, amely egy kívánatos, és a jövőben esetleg megvalósuló társadalmi berendezkedést ábrázol, gondosan részletezve annak minden előnyös vonását. Afféle álmodozás, csekély racionális alátámasztással. Ezt én nem is tartom a sci-fihez tartozó dolognak, inkább ábrándnak, mesének. Az antiutópia, amely a jövőben bekövetkező nemkívánatos állapotot ábrázol, nekem egy fokkal már közelebb van a sci-fihez, mert ezek nem egyszerűen a pokol színes leírásai, hanem valami többé-kevésbé egyszerű okot is megadnak magyarázatul, hogy hogy is jutott oda a világ. Kezdve az istentelen gondolkodás elterjedésétől a nukleáris robbantásokkal vagy az elszabadult, ipari eredetű üvegházhatással magyarázott katasztrófáig. Ezeket én azért érzem jobban sci-finek, akkor is, ha nem olvashatunk bennük természet- tudományos vagy technikai részleteket, mert a magyarázat egyben azt is kijelöli, amit a szerző hibásnak talál a jelenben. Vagyis azzal, hogy megmutatja, mi az oka a képzelt rossz jövő létrejöttének, felhívja az olvasó figyelmét arra, szerinte milyen el- követett vagy még elkövethető hibánk vezetne a jövőben egy ilyen valósághoz. Az "istentelen viselkedést", mint okot ne becsüljük le, szerintem ugyanis nem csak a természettudományok területén lehet okot és várható következményt vizsgálni, hanem a társadalomtudományok területén is. Ott van például a pszichohistória, amely ebben az esetben csak egy nem körvonalazott eszköz, létével mégis közvetlen hatást gyakorolt azokra, akik csak a létéről tudtak. De sokkal jobb példa Lem ötlete, a betrizálás (A visszatérés), amely egy "túlzott javulás" az erkölcsök terén, érdekes gondolatokat ébresztve a történelmünk során itt-ott felbukkant vallási szigorúsági hullámok kapcsán is. Az erkölcsi romlás és következményei pedig számolatlanul szolgáltak tárgyául kisebb és nagyobb történeteknek, amelyeket én, ha a jelenség bemutatása "tudományos igényességű" és irodalmi volt, a sci-fihez valónak éreztem. Ma már, ha gondolkodom rajta, mérlegelni tudom, hogy egy írás kielégíti-e ezeket a feltételeket, de hogy ezek a feltételek a sci-fit definiálják, az csupán az Attila által említett "ha látom, felismerem" elven nyugszik, persze mintegy harminc évi olvasgatással a múltamban. Elfelejtettem kihangsúlyozni, hogy az előbbi kritérium csak a sci-fi egyik fő sodrát jellemzi, nem az összes sci-fit. Amikor korábban a sci-fi meghatározását kerestük, én végül arra jutottam, hogy nem fogunk egy meghatározássort találni, mivel a sci-fi nem egyetlen csoport. Inkább több olyan halmaz, amelyeknek talán nincs is közös metszetük (vagyis, szakszerűen, létezik a csoportban legalább két olyan halmaz, amelynek nincs közös része). Nehéz volna például hasonlóságot találni Mónus Miklós Ő és Az című könyvében és a 451 Fahrenheit fokban, pedig mindkettő jó sci-fi. Az utóbbi mindjárt egy jó példa a társadalmi elváltozásokat elemző, nem technikai sci-fire, de hát Bradbury ennek híres művelője volt. Egyébként ha az utópiához, amivel kezdtem, hozzáad valaki egy-két jó módszert, hogy milyen _reális_ úton vezethetnénk el a ma társadalmát abba a jövőbeli Utópiába, akkor máris kezd a sci-fi alakulni a történetben. Nos, a Tragédia nekem ezekhez az irányzatokhoz tartozik. A Bibliából tudhatta minden akkori olvasó, hogy bizonyos elkövetett vétkek miatt az emberiség jövője bizony- talanná és nehézzé vált. (Megjegyzem: ez az alapötlet már önmagában rokonítható egy kicsit a sci-fi tanulságszerző oldalával, hiszen évszázadok során minden prédikáló pap kitárgyalhatta, hogy az allegórikus történetben az ember milyen végzetes gyarlóságai ábrázoltattak.) Ádám éppen azt fogalmazgatja, hogy toll a Jóisten fülibe, megleszünk magunk is, amikor jön Lucifer, hogy letörje az optimizmusát. Némi meddő vita után hozzáfognak az időutazáshoz, minden színben kiderül valami rossz az emberiségről, általában vagy egy-egy nagy történelmi mozzanat kapcsán. És, ahogy szerintem a definíciót folytatnom kell, nem csak úgy szőrmentén, valami bonyolult, izgalmas vagy szórakoztató történetbe bugyolálva, alig érezhetően, hanem tisztán, érthetően, ez esetben a szereplők által kimondva. Persze elismerem, a puszta történelmi önmarcangolás még nem lenne sci-fi, egyikünk sem venne annak egy regényt egy koncentrációs táborról vagy a keresztes háborúról. De Madách három színt szentel fantasztikus, jövőbeli jeleneteknek, amelyekből megtudjuk, hogy a jövőben sem leszünk jobbak, végül elpusztítjuk világunkat, valamint hogy a Föld egy rossz hely, de csak itt tudunk élni. Ezek már olyasminek tűnnek, amit más formában megírva már többen sci-finek vélnénk. Megjegyzem, a falanszter-jelenetet olvasva a magamfajta cinikus ember gondolkodóba eshet, hogy nem vált-e be az a jóslat napjainkra, félig-meddig. Egyébként én csak besoroltam a többi könyv közé ezt a drámát is, de nem mondtam, hogy ez TIPIKUS sci-fi! És aztán jön a befejezés, Ádám menne a szakadéknak, de marad, hogy küzdjön és bízva bízzon, valamiben. Szegény Madách, de Arany sem tudott jó befejezést kitalálni a történet végére, de hát én azt sem mondtam, hogy ez JÓ sci-fi. Azért nem is olyan rossz, azt hiszem, abban a korban a fantázia ehhez hasonló szárnyalása sem volt megszokott dolog, no meg persze ez a kevés külhonban is ismert magyar irodalmi alkotás egyike. De, ahogy Ádám mondja: "Csak az a vég! - Csak azt tudnám feledni!"  ******************************************* ORION-FÓRUM, 2003.11.11. http://users.freestart.hu/orion8/forum.html