Üdv! Az Orion mostani ismétléséből újra megnéztem valamennyit, bár nem sokat, mert nem akarom, hogy elmúljon az újdonsága, a varázsa. (Nem is a mi kedvünkért ismétlik meg ennyiszer, hanem hogy minél több ember találhasson rá.) Nos, eddig elsősorban azt az összképet őriztem magamban, hogy nagyon jók a párbeszédek és a figurák, ezért a film jó. Sok éven át csak a hangját hallgat- hattam, a képi emlékek gyerekkoromban is és az utolsó vetítés óta is folyama- tosan eltompultak, de a hang alapján mégis mindent meg lehetett érteni, a jeleneteket el tudtam képzelni, fel tudtam idézni. De tegnap elöntött az érzés, hogy ennek a filmnek igenis stílusa van! Az egész látvány olyan egyedi, jó stílusban van megkomponálva, hogy egyes képkockákat, köztük néhány "külső" jelenet pillanataival példaként tudnék elképzelni a sci-firől szóló képzőművészeti tanulmánykötet hatvanas évekről szóló részében. Jó, persze, látom a vízcsapokat, vasalókat, ilyen-olyan herkentyűket, de ezek akkor sem csak úgy oda vannak dobálva, hanem egy átfogó elképzelés szerint, az illúzió megteremtésének tiszteletreméltó szándékával vannak elhelyezve. Fel lehet róni a funkciótlan berendezési tárgyakat, a kijelzők szerepében alkalmazott primitív oszcilloszkóp-féléket és lámpákat, de nem szabad meg- feledkeznünk a film koráról. Aki megnéz egy akkortájt vagy régebben készült futurisztikus filmet, igen mókás gépezeteket és műszereket láthat, sokszor még későbbi filmekben is. A műszerfalakon lehetőleg sokféle lámpának kellett villogni, mindegy, hogy ezeket ember nem tudná figyelemmel követni. A robotokat is - amelyekből androidnak, azaz "férfiszerű"-nek csak emberszabásút szabadna hívni - gyakran ábrázolták valami szegecselt fémkasztninak, villogó fényekkel vagy forgó antennával, és így tovább. Ez a hozzáállás máig nem halt ki teljesen, hiszen még egy vetélkedő főnyereményeként felkínált autót is mindig úgy mutatnak a tévében, hogy bekapcsolják rajta a vészvillogót, csakhogy legyen a képen valami "élet". Ha mindezeket figyelembe vesszük, és hozzávesszük, hogy az Orion végül is csak egy tévésorozat volt, amelytől nem remélhették a mozi- filmekhez hasonlóan súlyos bevételek learatását, meg kell állapítanunk, hogy igenis érdekeset sikerült csinálniuk a takarékosság ellenére is, emlékezetes, és akkoriban elragadónak bizonyult diszleteket, ruhákat, miliőt, de még érdekes robotokat is. Ehhez képest, el kell ismerni, sokkal szegényesebb a mi Pirxünk, csak hogy egy szintén emlékezetes példát említsek. Szintén tévésorozat, ugyan későbbi időből, űrhajós kalandokkal. Nekem nem az űrhajóvá? előléptetett kávéfőző vagy a takarékosságból bőven alkalmazott bluebox-technika a kényelmetlen, hanem hogy egy űrhajóban, ha jól emlékszem, egy asztalka és két falhoz állított konyhaszék alkotta a berendezést. Én azért megpróbáltam volna kölcsönkérni két fogorvosi széket, vagy ágysodronyból tákoltam volna alájuk valami zűrzavart, ha már két sztaniollal letakart Wartburg-ülésre nem futotta a pénzből. De lehet, hogy rosszul emlékszem, időszerű volna valahol újra megtekinteni. Voltak persze sokkal ügyesebbek is. Gyakran említik a 2001: Űrodüsszeiát, teljes joggal. Ott a berendező, a díszlettervező (tudja bárki is a nevüket, lexikonok és Internet nélkül?) és a többiek valóban csodát műveltek. Az a film mindössze két évvel az Orion után készült, persze Amerikában, és nagyszabású mozifilm lett, Oscar-díjjal honorált trükkökkel. Az űrhajóbelsők annyira jók, hogy nekem mai szemmel is megfelelnek, vagyis bevált abban a jövőben, amelyet ábrázol. (Sajnos a jóslatot az űrhajózás fejlődéséről messze alulmúlta a valóság.) De még az a fényképezőgép is, amit a holdi értekezleten használnak, meglepően emlékeztet a csak pár éve használt digitális minikamerákra. A monitorokon feltűnő hárombetűs témajelzések szinte a mai szabványt követik, és a sok kis számítógépes ábra külön lenyűgöz. Ugyanis igen alapos a gyanúm, hogy 1968-ban még a nagyszámítógépekhez nem létezett a ma megszokott grafikus monitor, személyi számítógép meg még nem is volt. Akkor pedig ezeket a célzó- ábrákat és egyebeket fel kellett találni és a képeket trükkfilmmel kellett előállítani. Egy jó évtizedig uralkodott is ez a dizájn, és uralkodott maga a film, még a Csillagok háborújában sem érezték fontosnak ezt a szintet újra megközelíteni. Aztán, emlékezetem szerint talán az Alien robbantott újra, 1979-ben a kopott teherhajó-stílusú enteriőrrel. Jó szemlélet, kikezdhetetlen, és persze jó háttér egy horrorfilmhez. De ekkoriban az ergonómia, a különféle mérnöki tudományok már beszivárogtak a filmkészítésbe is, a talán leghíresebb "jövő- tervező" a filmekben is gyakran foglalkoztatott Syd Mead. És persze ekkoriban már volt olyan számítógép, amivel igazából össze tudták hozni a leszállásnál látható vonalas domborzati képet. Ma már, mint tudjuk, a számítógépek elérték azt a szintet, hogy bármilyen képet pixelenként elő lehet állítani, csak legyen, aki kitalálja. Ez hozta meg a szerintem következő fő irányzatot, az olcsóbban, és főleg korlátok nélkül megvalósítható belső terek, gépezetek, műszerek látványát, amikor már könnyű olyan sci-fi filmet csinálni, ami ugyan nem jó, de legalább szép. Igaz, sok mai filmet helyesebb volna egész estés, élő szereplős rajzfilmnek nevezni. Elkényeztetett ízlésünkkel és gazdag műszaki tudásunkkal fintogorhatnánk az Orion oszcilloszkópjain és fényein, pedig akkor ahhoz, hogy egy képernyőn számokat láthassunk, szobányi számítógépet kellett volna bevetniük. Az akkori csúcstechnikát összesűrítő Apollo űrhajóra is csak egy képernyő nélküli számítógép jutott, amit egyébként néhány mai karóra már lepipálhatna. Azt bizonyára nem akarták utánozni, jobbat nem tudtak csinálni, maradtak a hullámok és fények. De hát ügyetlenségek jutottak későbbi nagy filmekbe is. A Nostromo számítógépének, Anyának a vezérlőkabinjában is ott látjuk a tíz- ezernyi, jelzés nélküli lámpácskát villogni. A Terminátor látómezőjében Commodore 64-esre írt program sorai gördülnek tova (becsszóra, moziban jól látható). De már szinte minden hétre jut egy ifjú számítógépes zseni, aki eltérít egy titkos műholdat, felrobbant egy hadihajót, kifosztja a városi bankot és lehúzza a vécét, mindezt a felspécizett laptopján keresztül. És persze számos katasztrófa kezdődött már azzal, hogy egy technikus ráborította a billentyűzetre az elmaradhatatlan bögre kávét. Ostobaság. A számítógép ma a mesék varázspálcája, a reklámokban a "tudományosság" alapkelléke, a filmekben minden baj forrása. Az Orion mindössze annyit tévedett, hogy ezer év múlva megkockáztathatónak találtak egy embermagas tojásba lekicsinyített számító- gépet. Nem sejthették, hogy harminc-negyven év múltán már egy csokitojásba is elfér egy navigációs számítógép. Hát én így csak kedves játéknak veszem, amikor Helga (akinek régen a magyar hangját adó Cigány Judit látszólag nehezen jutott eszembe, pedig csak szegény Hasso hangján gondolkodtam ijedten), szóval Helgácska csak rápillant a képernyőn pilinckázó koronagörbére, és közli, hogy a távolság huszonhat egész négy. Nem tudom magam a mai fiatalok helyébe képzelni, de gyanítom, hogy ma nekik egy ilyen film már furcsa és régies. Ők a mai filmekkel fognak úgy járni, mint mi az Orionnal, hogy amikor majd évtizedek múlva látják a mai kedvenceiket, tudat- talanul érezni fogják hozzájuk a film korának jellemzőit, és annak fényében fogják ezeket ismét élvezni. Pedig akkor talán már senki nem fog billentyű- zeteken pötyögni (megfigyeltétek, hogy a filmhősök szinte soha nem használnak egeret?), elképzelhetetlen lesz egy autó közveszélyes irányítása, a fegyverek felrobbannak idegen kézben, a pénzjegyek gyűjtők albumaiban lesznek megtekint- hetők, a közoktatás pedig ismét kötelező lesz tizenhat éves korig. Én magamban sehogy nem próbálom az Oriont a mai technicista filmek impulzív látványvilágához hasonlítani, az emberfia a régi szerelmét sem méri a mai műanyag bombázókhoz. Az Orion akkor nagyon jó volt, és csak a világ változott meg, nem a film lett kopottabb. Ugyan nem kérdeztétek tőlem, én mégis fontosnak érzem kijelenteni, hogy bizony, én még mindig szeretem az Oriont!  ******************************************* ORION-FÓRUM, 2003.08.10. http://users.freestart.hu/orion8/forum.html