Üdv, Dani! Először ezt a Ben Quick-ügyet rendezzük el. Talán a hetvenes évek elején vetítette nálunk a tévé a Hosszú, forró nyár című romantikus tévésorozatot, ebben volt ez egy _szerep_ neve, Roy Thinnes játszotta. Világoskék szemű, férfias nézésű pasi volt, a nők döglöttek érte országszerte, még mi, kölykök is emlegettük a "benkvikk"-et. Úgy emlékszem, itthon akkor történt először, hogy olyan pólókat kezdtek árulni, amelyre tévésztár fényképét szitázták. Ugorjunk. A jelenlegi sci-fi "termésről" egész pontosan azt mondtam, hogy rosszabb, mint régebben, de valóban, igazából azt is mondhatnám, hogy rossz. Vitán felül áll, hogy az Alapítvány-pentalógia, amelyet Asimov mester sajnos már soha nem folytathat, remekmű, a kedvenc olvasmányaim közé tartozik. Csakhogy nem igazán sorolhatom a mostani termésbe, mert az első három könyv már ötven éves, és ezek csak nekem megvannak már három régebbi kiadásban. (Elismerem: jó, hogy a fiatalok kedvéért újra kiadják, egyébként talán soha nem találkoznának ezekkel a regényekkel.) A Dűne szintén nagyon tetszik, de csak az alapmű, az egyetlen. A Dűne messiását szintén olvastam, és untam. Ezt is, és a Dűne gyermekeit is láttam tévéfilmen, ugyanazokkal, akik a Dűnét is eljátszották, kedvemre való módon, és nem mondhatok mást, untam. Beleolvastam a mások által a Dűne köré írt könyvekbe is, és egyik sem tetszett annyira, hogy érdemesnek tartanám a kissé vaskos összegeket kifizetni értük. Tudom, hogy már kinőttem abból a korból, amikor az ember szívesen olvas sokfélét, jót-rosszat, ami jön, hát csak a saját véleményemet mondhatom, és az kedvezőtlen. Azt azért el kell ismernem, hogy erős előítélet van bennem azok iránt, akik egy befutott regény sikeréből próbálnak részesülni azzal, hogy folytatásokat, előz- ményeket, oldalági történeteket fabrikálnak a híres műhöz. Lehetséges, hogy akad köztük jól sikerült darab, de már nehezebben szánom rá magam, hogy megpróbáljak rájuk találni a tömegben. Ez az én hibám. Példaként láthatjuk, hogy még az általam igen nagyra értékelt Asimov sem tudott igazán jó regényeket írni a _saját_ Alapítványa elé. Az ő sikerét is többen próbálták, próbálják meglovagolni. Vagy ott van a Csillagok háborúja, amelynek az 1. része szerintem eszméletlen bukás, a 2.-at pedig még nem néztem meg. (A legkínosabb bukás talán még vár rájuk, amikor a 3. résszel huszonöt év után próbálnak majd közvetlen előzményt teremteni a klasszikus trilógiához. No persze ezt nem ismerhetik el, ezért addig mondogatják a világnak, hogy milyen nagyszerűek az új részek, amíg a világ el nem kezdi maga is elhinni ezt.) Szóval, az ilyen élmények miatt is kevésszer teszek próbára más által írt folytatá- sokat. De nézz körül kritikus szemmel a könyvesboltokban, most csak a fantasztikus könyvek között. Ha éppen nem keverték össze az ezoterikus trutymóval, akkor is a kétharmada biztosan fantasy, boszorkányok, vámpírok, acélos izmú macák és sátáni világfik keveréke, amit most nem piszkálunk, lehet szeretni, de nem sci-fi. A maradék nagyja valami sorozat része. Ez egymással többé-kevésbé összekapcsolódó témájú vagy történetű, utólag, a kiadó által sorozatba illesztett regényeket jelentene. De ott sorakoznak a Star Wars, Star Trek, Dűne és hasonló, sikeresnek bizonyult történetek uszályába kapaszkodó, futó szondázásaim szerint időnként izzadságbűzű, máskor simán érdektelen könyvek, amelyek sokszor azzal a szándékkal készülnek, hogy sorozatot lehessen belőlük csinálni. Régi recept: ha az első részeket csak félig megkedveltük, még ugyanannyit meg fogunk venni csak a sorozat kedvéért. (Frederik Pohl ezt a mintát nagyszerűen cikizte ki a Reklámhadjárat című regényében, amely egyébként szintén nem volt olyan jó, mint az előző rész, A Vénusz-üzlet.) Egyébként is, alig találni olyan könyvet, amelyik nem egy sikeressé vált film, képregény vagy (horribile dictu!) számítógépes játék témájából készült volna. És eredeti ötlet híján, néhány színész vagy trükktechnikus munkájának sikeréből könyvet facsarva láthatóan nehéz értékeset alkotni. Ami az eddigi válogatás után megmaradt, abból néhány biztosan csak egy több részes mű egyik része. Egy átlagos regényt, ha elég nagy betűkkel szedik és csomagoló- papírra nyomják, legalább két részre szét lehet vágni. Akkor lehet kicsit olcsóbban is adni mindkét kötetet, úgy is bejön egy kötet árának másfélszerese. De ha a szerző kicsit szaporít a jelzőkön, az űr mélységes és sötét lesz, a fegyver torka halálosan fenyegető, a hősnő bőre selymes és szikrázóan perzselő, akkor akár három kötet is kihozható az anyagból. Vagy veheti paródiára is a figurát az író, kisiskolás gyerekek megnevettetésére alkalmas marhaságokkal és bárgyú szóviccekkel. És mindezen művek lajstromozása után találhatunk néhány olyan "antológiát" (eredetileg: szerzők megjelent műveiből válogatott! szemelvények), amelyekben már a hatodik kötet jelent meg ugyanannak a négy-öt angol nevű magyar szerzőnek a novelláiból, néhány jobb nevű külföldi szerzővel eladva. (Mert újra divatba jött az az egyszer már végre elfeledett, szégyenteljes szokás, amikor a szerzők angol hangzású álnevet választanak, hogy a portékájuk eladhatóvá váljon - és ebben nem biztos, hogy ők a bűnösök.) Nem azt állítom, hogy a megnevezett csoportok csupa rossz művet tartalmaznak, dehogyis. Csak több rosszat, mint ami a csoport megbélyegzéséhez számomra elégnek bizonyult. De természetesen nem a paródia, mint műfaj a rossz, mondjuk; Karinthy, Rejtő és Dévényi elég bizonyíték erre. És a végén maradnak az egyedi, a kiadó, a szerkesztő gondos mérlegelésének ered- ményeként kiválasztott, igényes szórakozást ígérő vagy a közönséggel való meg- ismertetésre méltónak tűnő művek. Ha marad egyáltalán. Vagy ha marad olyan, amit nem olvashattunk már pár évvel korábban is. A véleményemmel nem állok egyedül, nézzük például, mit ír Szélesi Sándor főszerkesztő (alias Anthony Sheenard) a talán még létező Átjáró magazin első számában: "Láttuk, hogy a magyar sci-fi és fantasy olvasók mennyire el vannak vágva a világ vérkeringésétől, nem olvashatják a mai klasszikusok műveit, mert a kiadók nem mernek nálunk ismeretlen neveket bevezetni, mert bizony ez veszteséges üzlet. ... a könyvkiadás csak a klasszi- kusokat erősíti, az ő életművüket azonban többször is elolvashattuk már." Mondok még valamit. Az én sci-fi könyvgyűjteményem nagyjából négyszáz kötetből áll, és ennek futó becslésem szerint a fele lehet olyan, amit legalább elég jónak mernék minősíteni. Nagyjából negyven év alatt jelentek meg ezek, átlagosan évente tehát öt elég jó regény vagy novelláskötet. Amihez még hozzávehetjük a Galaktika és a Metagalaktika számait. Akárhogy nézem, mostanában nem látok évente öt jó új kötetet. És nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olvashattam mindazokat az érdekes, szórakoztató, ötletes, néha borzasztóan jó regényeket és elbeszéléseket, amelyek jelentős részét az antikváriumok vagy könyvtárak kitartó búvárai sem fogják többé megismerni, mert senkinek nem jut eszébe újból kiadni őket, a néhány híres kivételtől eltekintve. Még bibliográfiát, katalógust sem láttam jó tizenöt éve. (Ezt aztán meguntam, és mérgemben csináltam magamnak egy nagyon részleteset. Amikor lelkesen felajánlottam a Móra kiadónak, azt mondták, nekik már van. Akkor vajon miért nem adták ki?) Emiatt a sci-fi kedvelője még azt sem tudhatja, mit keressen a régi könyvek között, vagy hogy mit tartottak már egyszer megfontolt, művelt emberek jó olvasnivalónak. Sajnálom, hogy az észrevételedre kissé hosszasan válaszoltam, de ez egy hatalmas műfaj, rengeteg jóval és rosszal, és az elítélő véleményem ("rosszabb a termés") több évtized tapasztalatából eredt, amely nehezen foglalható pár mondatba. Lehet velem és a többiekkel vitatkozni, nem zárkózom el a sci-fi általánosabb jellegű, az Orion témájánál tágabb körű tárgyalásától, amíg a fórum fenntartását idővel és hellyel bírom. Néhány apró megjegyzést még hadd tegyek meg. A Gyűrűk Ura előttem szinte ismeretlen, mégis annyit megkockáztatok, hogy nem számíthatjuk a sci-fi közé. Ezt is kiadták már többször. És kétséges, hogy azoknak a többsége elolvassa, akik a filmváltozat lelkes híveivé váltak, vagyis nem annyira ismert, amennyire annak tűnik. A sci-fi filmeket igenis szeretem, bár nekem nem automatikusan sci-fi az, amiben űrhajó vagy lézerpisztoly van. Viszont például a Pleasantville (most láthattuk a tévében) az, méghozzá nem a tévés időutazás okán. Nem mindig rosszabb a folytatás az első résznél. Az Alapítvány peremét többször olvastam el, mint a trilógia részeit, és a Vissza a jövőbe második része nekem jobb, mint az első. Sőt, még a harmadikat is kedvelem. Nincs bajom a magyar szerzőkkel. Meg tudnék nevezni jónéhányat, akik életre szóló élményt nyújtottak egy-egy írásukkal. De nem jó, ha messze több magyar írást tárnak elém a szűkös kínálatban, mint amennyit az egész világ többi részéből összesen megismerhetek. Megértem, hogy nekik is próbálkozniuk kell valahol, de ők is megszenvedik, ha a hazai írás fogalma a gyenge kísérletek emlékével társul bennünk. A 2001. Űrodüsszeia könyvben a film után készült el. Mégis a film a filmművészetben, a könyv az irodalomban nagyszerű alkotás, mert a kettő egész más. Nekem ott kezdődik a baj, amikor egy film alapjául szolgáló történetet, vagy a forgatókönyvet fújják fel regénnyé. Még nagyobb a baj, ha elfelejtik a filmes eszközöket (sablonokat) irodalmi eszközökre cserélni, mint az E.T. könyvváltozatában. Egy kép felér ezer szóval, szól a mondás. De ami képen hatásos, akár egy gyönyörű panoráma, akár egy akciójelenet, az leírva kétségbeejtő is lehet. Sokféle labdát adtam fel, aki bírja szusszal, leütheti akár mindet. Csak tegyük úgy, hogy a többiek ne unják el addig magukat. És ne feledd, csak ízlésről vitatkozunk.  ******************************************* ORION-FÓRUM, 2003.07.26. http://users.freestart.hu/orion8/forum.html